A mesék, a történetek kicsi koromtól elvarázsoltak, átszőtték az életemet. 6 évesen írtam az első „regényemet”, szavalóversenyeken indultam, gimnáziumban kipróbáltam a színjátszást, majd az egyetemen angol nyelv és irodalom szakon folytattam a tanulmányaimat. Itt eleinte a kortárs, populáris zenék és azok szövege érdekelt nagyon, később pedig, rendszeres színházlátogatóként „megcsapva a masztix szagától”, szakirányként a színháztörténetet választottam. A színpadon életre kelő drámák, a mágikus jelképek, az „itt és most” varázsa, a színházi nyelv az életem részévé váltak.
Az egyetem vége felé éltem át, milyen az, amikor a saját, kézzel írt jegyzeteimet nem tudom elolvasni. Egy szembetegség következtében a szöveggel sűrűn teleírt füzetlapok elmosódott vonalakká homályosodtak. Szerencsére a helyzet áthidalható volt egy képernyőolvasó szoftverrel, így a noteszeket és a tollat lecseréltem egy laptopra. Ekkor tanultam meg, hogy sok, nekem magától értetődő dologért másoknak milyen erőfeszítéseket kell tenniük. Mennyire kiszolgáltatottak tudunk lenni, ha egy megszokott dolog megváltozik az életünkben.
Később, egy sérült embereknek segítő alapítvány munkatársaként szereztem esélyegyenlőségi referens minősítést, megtapasztalva, hogy a mindennapokban mekkora kihívás egy élményt egyszerre élvezhetővé tenni egy kerekesszékes, hallás- vagy látássérült ember számára. Rengeteg kérdéssel találtam szembe magam, mint például, hogy egy olyan komplex műfajt, mint a színház, hogyan lehet úgy a publikum elé tárni, hogy annak üzenete akadálytalanul jusson el mindenkihez?
A történetek és a mesélés a mai napig része az életemnek. Hiszek abban, hogy a leghétköznapibb pillanatokban is felfedezhető a költészet, és hogy a saját történetünket mi magunk írjuk. Rehabilitációs mentorként és coachként azon dolgozom, hogy a velem megosztott történetek hősei is átéljék ezt, és happy enddel zárják életüknek éppen soron következő fejezetét.